Amikor valami ilyesmit csinálsz:

(1. eset)

a = 1000
b = a

vagy (2. eset)

a = 1000
b = 1000

A Python elég okos ahhoz, hogy előre tudja, még a végrehajtás után sem lesz szüksége új memóriára.

Tehát a python közvetlenül a végrehajtás előtt az első esetben a b a aliast teszi.

A második eset kicsit más. A Python egy valódi objektum orientált nyelv, a literális 1000 objektumként kezelendő. (Intuitív módon 1000-nek tekintheti egy const objektum nevét).

Tehát a második esetben a a és a b technikailag alias lesz a 1000-ből.

Most a példádban:

a = 1000
b = 1000 + a - a
print (a == b)
print (a is b)

a b hozzárendelése közben a python nem tudja előre, hogy mi lesz a a értéke. Amikor azt mondom, előre, azt értem, mielőtt bármilyen számítási formát elkezdtek volna. Tehát a python lefoglal egy új memóriahelyet a b számára, majd elmenti a művelet kimenetét erre az új memóriahelyre.

Ezt is érdemes megjegyezni:

4-1 is 3
True

Ebben az esetben a python nem menti el ezt a sort a 4-1-el, hanem a fordítás előtt 3-ra dolgozza fel a futásidejű optimalizálás érdekében.

Már van néhány pontos válaszod. Itt adok egy vissza az alapokhoz választ.

Mi az a ==?

A Python == azt jelenti, hogy a bal oldali érték megegyezik a jobb oldali értékkel.

sum([5, 7]) == (48 * 3)**0.5

a True. Több kiértékelési lépés szükséges ahhoz, hogy minden kifejezés elérje az 12 értéket. Még ekkor is az egész szám 12 összehasonlításra kerül a lebegő 12.0 értékkel, ezért az egész számot lebegőponttá kell véglegesen átalakítani.

A lényeg: minden kifejezést a rendszer kiértékel, és az eredményül kapott értékeket összehasonlítja. Ha egyenlőek, akkor a kifejezés igaz.

Mi az a is?

A Python is viszont azt jelenti, hogy a bal oldali név ugyanarra az objektumra mutat, mint a jobb oldali név.

a = 3.14159
b = a
a is b

a True. a hozzá lett rendelve a 3.14159 értékhez. De ami még ennél is fontosabb, van egy memóriablokk, amely egy objektumot tartalmaz, ami jelen esetben a float 3.14159. a az adott objektumra/memóriablokkra mutat. A b a a-ra mutat, ami azt jelenti, hogy ugyanarra a memóriablokkra mutat.

Ezt nagyon egyszerűen tesztelheti: hozzon létre két nevet, amelyek egyszerűen egy számra mutatnak, és hasonlítsa össze őket a is használatával, és nem fognak egyezni:

>>> a = 1239481203948
>>> b = 1239481203948
>>> a is b
False

Ez hamis, mert most két különböző helyünk van a memóriában/objektumban, amelyek mindegyikre mutatnak:

>>> id(a)
140402381635344
>>> id(b)
140402391174416

(A gépén egy másik ids készletet kap. )

Tehát valójában teret vesztegettél, mert két objektum ugyanazon információ számára foglal helyet.

De várj, van még

Ha egyedül játszol ezzel, tonna kivételt találsz az általam leírtak alól, és összezavarod magad. Íme néhány:

>>> a = 157
>>> b = 157
>>> a is b
True

Mit?? Miért igaz ez? A Python optimalizálása érdekében a leggyakoribb számokat optimalizáltuk. Lehet, hogy tévedek, de emlékszem, hogy a memóriában van kijelölt hely a leggyakoribb számok számára. És ezek az első néhány száz egész szám, és néhány másik.

De vannak más optimalizációk is:

>>> a = None
>>> b = None
>>> a is b
True

>>> a = True
>>> b = True
>>> a is b
True

Ezek mind továbbra is ugyanazt a szabályt követik, mint korábban kifejtettem: az oka annak, hogy a is kiértékelődik True-re, mert a a és a b is ugyanarra a helyre mutat a memóriában/objektumban.

Ez ezekben a furcsa esetekben történik a Pythonban végzett optimalizálás miatt. De általánosságban elmondható, hogy az egyetlen módja annak biztosítására, hogy a is kiértékelése True-ra legyen, az az, ha egy név van hozzárendelve egy objektumhoz, amelynek már van neve, például amikor azt írtuk:

>>> a = 3.14159
>>> b = a
>>> a is b
True

írás helyett

>>> a = 3.14159
>>> b = 3.14159
>>> a is b
False

a különbség a helyre való hivatkozásban van. Az '==' ellenőrzi az egyenlőséget az adattípus és az érték tekintetében, azonban az 'is; hivatkozik a változó helyére a memóriában.

is hamis értéket ad vissza az alábbihoz

id(a) = 3030783801968 <----
id(b) = 3030783802064 <----

az alábbiakra igaz lesz

    id(a) = 2806705928816 <----
    id(b) = 2806705928816 <----

A Python úgy hajt végre egy utasítást, hogy a kifejezéseit egyenként értékeli ki értékekre, majd végrehajt valamilyen műveletet azokon az értékeken.

Forrás: https://courses.cs.washington.edu/courses/cse140/13wi/eval_rules.pdf

Alapvetően b = 1000 + a - a nem egy menetben történik meg, hanem több kiértékelésben, és a python minden egyes kiértékelésnél más memóriahelyen tárolja a b eredményét, mint a. Ezen a ponton a és b különböző objektumok.

az egyenlőség ellenőrzéséhez használja az ==-t.

annak ellenőrzésére szolgál, hogy az objektumok azonosak-e (a változók ugyanarra a memóriahelyre hivatkoznak).